Pécsiek kalandja Ukrajnában
Egy maroknyi pécsi természetbarát nagy „hőstettet” hajtott végre Ukrajnában. Kérdezhetné a kedves olvasó, hogy mi a bánatot lehet ott hősködni? Ez az öt ember egy 21 fős csapat tagjaként oroszlánrészt vállalt a Fekete-Tisza forrásának újjáépítésében. Ez sem tűnhet első hallásra olyan hű de nagy dolognak. Összehordunk néhány sziklát, elhelyezünk egy csövet és már folyik is a víz… Csakhogy az, amit e társaság tizenöt hónap alatt végbevitt, egyedülállónak mondható. Többszöri kiutazás, terepszemle, tervezés, egyeztetések, számtalan engedély beszerzése (Ukrajnából!), kemény terepmunka esőben, sárban, 1200 méteres magasságban… Mindezen nehézségek ellenére a forrást augusztus 28-án hivatalosan is átadták.
Müller Nándor
Baumann Józseffel egy kirándulásunk alkalmával a „csend birodalmában”, az Ordas-tanyán és annak környékén csavargunk. A meleg nyári napon egyik patakvölgyből a másikba megyünk, Jóska nagy hozzáértéssel méri a források vízhozamát, a levegő és a víz hőmérsékletét, és mindent aprólékosan jegyzetel. És természetesen mesél… Most éppen élete nagy kihívásáról, a Fekete-Tisza forrásának újjáépítéséről szól a történet.
- Mindig vonzottak a magas hegyek, sokat túráztam a Kárpátok és az Alpok havasaiban, de ez a környék kimaradt az életemből. Jóska, hol is van ez a hely?
- Ukrajnában, a Máramarosi havasokban 1800-2000 méteres hegyek ölelésében ered a Fekete-Tisza-forrás 1250 méteres tengerszint feletti magasságban. A forrást magyar természetbarátok 1889-ben kőből kiépített foglalattal látták el. A forrást és környezetét az évtizedek folyamán a mostoha időjárási viszonyok miatt többször átépítették, felújították.
- Honnan és mikor jött a forrásfelújítás ötlete?
- 2008-ban keresett meg levélben dr. Tóth Imre, aki a szegedi Geo-Environ Környezetvédő Egyesület elnöke. Azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy a mecseki forrásépítő tapasztalatommal segítsem a FeketeTisza-forrás megújulását. Ők már évekkel ezelőtt próbálkoztak a felújításával, de nem jártak sikerrel. Tavaly májusban kiutaztunk Ukrajnába, és terepszemlét tartottunk. Ott, a helyszínen derült ki, hogy a forrásépítmény életveszélyes, le kell bontani, és muszáj újat építeni. Terméskő falazata a hosszú téli fagyokban fellazult és a bal oldalából közel két négyzetméteres rész leomlott, vízhozama minimálisra csökkent.
- Ki tervezte az új forrást, és ki koordinálta a munkálatokat?
- A forrás bontási és építési tervét a Mecsek Egyesület Munka Osztálya készítette, a munka koordinálása, szervezése az én feladatom volt. Az építőanyagok, élelmiszerek beszerzését, és helyszínre szállítását dr. Tóth Imre szervezte meg. Imrebá’ egyébként jóval hetven felett jár…
- Mennyibe került a forrás felújítása, és milyen anyagi források álltak rendelkezésre?
- A forrásépítés költségvetése megközelítette a 2,5 millió forintot. A pénz zömét pályázati forrásokból teremtettük elő. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium "Zöld-forrás” pályázatán a Szegedi Geo-Environ Környezetvédő Egyesület 900.ezer forintot nyert el. Mi a munkánkkal 1,5 millió forinttal járultunk hozzá a kivitelezéshez. A többi, még hiányzó összeg közadakozásból jött össze.
- Ukrajnába nem könnyű ki és beutazni, nektek ez hogy ment?
- Két kisbusszal érkeztünk a magyar-ukrán határhoz, ahol kiderült, hogy a busz kiutazásához hiányzik egy okmány. Simán visszafordítottak minket. Hidegzuhany a javából, hiszen minden percünk ki volt számolva. A másik busznak sikerült átmenni. A következő határátkelőnél ismét visszafordítottak, majd kaptunk egy „fülest”, hogy a román határon talán szerencsénk lehet. Hosszú, idegölő kilométerek után sikerült átjutnunk, majd a román-ukrán határ következett. Akkora kő még nem esett le a szívemről, mikor hosszú órák múlva ott is sikerült átjutnunk… A vacsoráról lemaradva, jóval éjfél után érkeztünk Kőrösmezőre, ahonnan másnap reggel indultunk a havasokba.
- Mennyi időt vett igénybe a terepmunka, és milyen viszonyok között dolgoztatok?
- Július 6-án indultunk, és 15-én érkeztünk vissza Pécsre. A viszontagságos utazás és a terepmunka 5-5 napot vett igénybe. Tudtuk, hogy a munka sikere nem rajtunk múlik, hanem az időjáráson, a mostoha terepviszonyokon, és az ukrán vállalkozók hozzáállásán. Sajnos mind a három tényező sokszor gátolt bennünket. Az időjárás a havasokban mindig szeszélyes és kiszámíthatatlan, sokat esett az eső, és mindennaposak voltak a ködös, párás időszakok. Nehéz volt a sáros, csúszós terepen közlekedni, a súlyos építőanyagokat a helyszínre juttatni. Öt nap alatt elbontottuk az eredeti forrásépítményt, új forrást foglaltunk, habarcsot, betont kevertünk, falaztunk, lépcsőt, támfalat építettünk, terepet rendeztünk. A tíz mázsa cementet a forrástól 60 méterre egy sátorban tároltuk. Az általunk kiépített, meredek lépcsősoron tróglival, vödörrel hordtuk le a homokot, sódert, cementet. Az épülő forrás fölé is sátrat kellett építenünk, hogy az eső ne mossa ki a friss habarcsot.
- Kik voltak az expedíció tagjai, és hányan dolgoztak az újjáépítésen?
- A forrás építői az ország több pontjáról, sőt még Erdélyből is érkeztek. A 21 tagú csapatban serénykedett szakápoló, munkavédelmi felügyelő, vízügyi mérnök, biológus, tanár, biztonsági őr, műszerész, erdőmérnök, villanyszerelő, geográfus. Külön említést érdemel kőművesünk, Tasnádi János, akinek mindenben a kedvére jártunk, hogy minél gyorsabban és szebben felépüljön a forrás falazata. A kalandos vállalkozás pécsi résztvevői Baumann József, Horváth Péter Brúno, Kriston Barnabás, Stálenberger Tibor, Tasnádi János voltak.
- Mesélj a tábori életről?
- Táborunk a forrástól két kilométerre volt az Okola-nyeregben. Innen minden reggel „felsétáltunk” a munkaterületre, majd késő délután vissza. A táj, és a környék gyönyörű volt, de egy hétig igazi nomád életet éltünk. A csapat egy része egy „leharcolt” faházban volt elszállásolva, a többiek sátrakban aludtak. Tábori konyhában reggeliztünk és vacsoráztunk, mosdáshoz forrásból nyertük a vizet, egy műanyag mosdótál volt a „kádunk”, pottyantós volt a budink. Villany nem volt, fejlámpákkal és gázégővel világítottunk. Fent a forrásnál nappal sem emelkedett 18 foknál magasabbra a hőmérséklet, hajnalonta a szobánkban 10 fokot mértünk.
- Milyen izgalmas kalandban volt még részetek?
- Az expedíció minden pillanata izgalmas volt. Kőrösmezőről három katonai terepjáróval indultunk a Fekete-Tisza forrásvidékére. Sziklás, kavicsos úton zötykölődtek a terepjárók, egy kézzel mindig kapaszkodnunk kellett. Itt rázódott igazán össze a forrásépítő csapat. Egy meredek, veszélyes szakaszon a hömpölygő folyó elmosta az út egy részét. Leugráltunk a járművekről, előkerültek a csákányok, lapátok, láncfűrész, és gerendákból, sziklákból nekiláttunk új utat építeni. Egy óra alatt annyira sikerült megerősíteni a vízmosást, hogy át tudtunk kelni rajta.
Egy nap – mivel a homokot és sódert szállító teherautónk a tábor mellett tengelyig beragadt az ingoványba – vödrökben és hátizsákokban kellett felvinnünk az építőanyagot a forrásig. Két kilométeren keresztül kapaszkodtunk a meredek hegyoldalban, mire a 40-50 kilós zsákokat, vödröket felcipeltük. Ilyen elcsigázott arcokat még nem láttam, mire vége lett a munkanapnak.
- Úgy tudom, hogy a feszített munka mellett egy „laza” túrát azért sikerült beiktatnotok.
- Az utolsó napon délre végeztünk a forrás körüli munkákkal, tereprendezéssel. Ekkor megszólalt Tasnádi János barátunk, hogy mi lenne, ha gyalog mennénk le a hegyről. Nekünk ez addig eszünkbe sem jutott, de mivel délután négyre jött értünk a terepjáró, úgy döntöttünk, hogy hatan gyalog vágunk neki az útnak. Fantasztikusan szép kirándulás volt. A forrástól a Fekete-Tisza folyását követtük, ami Kőrösmezőnél valóságos folyóvá duzzad. A terepjárók 20 kilométer után, már a faluban szedtek fel minket. Öt nap után végre meleg vízben fürödtünk, és megborotválkoztunk.
